Kedves fiúk, lányok, és a többiek. Engedjétek meg, hogy bemutassam Chales-t (ejtsd: Csárlsz). Első találkozásom emléke Ch-val – az akkor még Diákszigetnek nevezett rendezvényen, valamikor ’97 augusztusában – elveszett. Jobban belegondolva az is lehet, hogy ezt az alkalmat megelőzte egy Hubertus gőzős Politchnikum gólyabál is, de abból csak a hazasétára (IX. ker. vs. Csepel) és a másnapi 40 fokos lázra emlékszem. Az egyéjszakás kalandok után, egy százhalombattai kerti partin melegedtünk össze igazán, ahol Laci Bácsi (értsd: Benke) Konyháját játszottuk a grillrácsnál. Évekkel később megtudtam, hogy a keresztségben ő is a László nevet kapta, és ő ezen az egybeesésen röhögött aznap, nem pedig az én vicceimen. Büntetésből néha az igazi nevén szólítom. Szóval az első perctől fogva jól megértjük egymást.

Már a Sörtúra blog indulásakor eszembe jutott, hogy beajánlom Ch cimborámat a szerkesztők közé, mert italozási szokásai, a dorbézolások során felhalmozott élményanyaga, valamint mindezek hiteles visszaadására maximálisan alkalmas képesbeszéde (értsd: jó kocsmasztorik) alapján mindenképpen hozzánk tartozik. Többszöri meghívóküldés, beregisztrálás, egyéb technikai lépések megtétele után, illetve mindezek ellenére sem sikerült az ő neve alatt megjelentetnie első írását, ezért ezt én teszem meg helyette. Olvassátok hát Ch barátom buszmegálló szociográfiáját.

* * *

Nos, srácok, írásaitokból, valamint a blog nevéből „sör+ember” úgy érzem, ti is látjátok a sör jelentőségét, egyetemességét. A NEDŰT ti is a köztünk lévő határok lerombolására alkalmas hídnak, tehát kiemelten fontos, megkerülhetetlen, értéket képviselő tényezőnek tekintitek, kapocsnak bárhonnan jössz is, bármilyen társadalmi szegletben élsz. A velem hasonszőrű ifjú titánok hangját néhány kedvenc márkánk leírásával Ti remekül hallatjátok, azonban vannak ifjú titánok más társadalmi rétegekben, akik nem képesek a sör iránti tiszteletüket leróni ilyen formán, több okból is. Először is, a kezük túlságosan remeg a gépeléshez, másodszor pedig a betűvetés tanulása helyett ők a mennyei nedűnek áldozták idejük nagy részét, ezért a billentyűzeten néhány hieroglifát nem tudnának azonosítani. Őértük szóljon itt „T” (személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt teljes nevet nem említek), a minimumember története.

„T” vitathatatlanul emberi lény, biológiai értelemben. Ahol él, a környéken csak két ember és állat közötti párosodásról lehet tudni, amikor is Fruzsinát a tacsit, valamint mikor a TSZ tehenét hágták meg, ám egyik románcból sem lett utód. Ebbe még kritikusai sem köthetnek bele, ezért nevezik minimumembernek.

„T”-nek, mint minden csecsemőnek, nem voltak fogai, ezért szülei bölcsen nem szilárd, hanem folyékony kenyérrel táplálták. Ekkor érezte meg először a sör ízét, és valami kedves, elszenderítő, megnyugtató érzés lett úrrá rajta, ahogy szürcsölgette. Itt kezdődött kapcsolata a sörrel, ami azóta töretlenül él. Ott volt vele a sör:

négy évesen, mikor az első fogai kibújtak

majd két napra rá, mikor az első fogai kihullottak

hat évesen, mikor elkezdett beszélni

az első munkájánál, amiért bért kapott, mikor is egy forintért a közért elé piszkított

És ott volt a múltkor is, amikor a megállóban a sörért hozott áldozatok egyik legmegindítóbb megnyilvánulását láttam.

„T” szeret művelődni, sokat jár „könytárba”. Falja a rövid olvasmányokat, ám mégis, igazi kedvencei a hosszú, terjedelmes regények… Művészetét szimbolista előadóként tudnám definiálni, hiszen nem a szavai számítanak, hanem az életérzés, amit kimutat saját arckifejezésével, gesztusaival, lényével.

Itt érünk vissza a megállóba. „T” láthatóan fáradt volt, megviselte a hét, kócos haja alatt kajla fülein csepegett le az izzadtság, szemei párásak voltak, és az 5 fokos reggeli időben félmeztelen teste kissé remegett. Mindezek ellenére stabilan tartotta lábait barna, fűző nélküli bakancsa és koszhadt, fekete, vizeletviseltes farmerja. Látszott, nem vágyik másra, csak megpihenni. Visszavonulni, magába mélyedni… De nem tehette… Még nem. Valami hiányzott. Igen az. A sör. Tudta, valami legbelül nem engedné, hogy csak így visszavonuljon, és meg se próbálja. Ez elvi, becsületbeli ügy volt nála. Elindult hát a linóleummal kiszögelt, pléh büfépult felé. Kimért, 15 cm-es lépteit a körülötte állók ámultan figyelték, és érdeklődtek?

-         Szeva „T” hova mész?

-         ÜÜÜÖÖÖ, geeccc. - jött a válasz.

-         Mi?

-         IInni meek.

Nem fecsérelt több szót, kellett az energia a küldetéshez. Azzal, utolsó erejét összeszedve, rázuhant a pultra, lábait berántva maga alá kapaszkodott meg egy üres Ászok üvegben, majd másik kezével határozottan az üvegre mutatva, kihúzva magát, hunyorgó, már-már kínaiakra hajazó, ámde véreres, és szigorúan opálos szemeit jelentőségteljesen kikerekítve szólította fel a pultost:

-         Ilyet, ilyet! – majd a zsebéből kiborított némi aprót a pultra.

Megkapta. Megnyugodott. Mint egy kisded mosolygott és gügyögött. Már megpihenhetett. Ennek biztos tudatában, boldogan zuhant – természetesen esését nem tompítva, hanem mindkét kezével az üveget oltalmazva - a buszmegálló bádogkutricájába.

Hát, ennyi. Hősünk arra a fanatikus, futballszerelmesre emlékeztet, akinek mindegy, hogy spanyol, angol, olasz, francia, német, magyar, vagy pakisztáni bajnokság, a lényeg, hogy foci legyen. Ő nem az Ászok, a Dreher, a HB, a Leffe, a Heineken, rajongója. Nem, ő – a maga módján – a Sör, mint olyan rajongója. Nem, nem csak holmi kocarajongó. Kész feláldozni érte mindent, tényleg mindent.

Hát mi ez, ha nem odaadás?:)))) Úgy érzem teljesítménye szót érdemeltJ)